RSS

4/351 – Transzhumálás

Tökre szeretem ezt a szót, egyike kedvenc illúziószavaimnak, mivelhogy első pillantásra valami mély és emberi és spirituális izének tűnik, aztán ahhoz képest mit jelent: nagyjából azt, hogy az ember nyáron fent a hegyen legelteti a birkákat, télen meg lehozza őket a völgybe. Általában is szeretem az illúziókat, a megtévesztést, átverést meg a játszmákat – ezért kutatok krimiket, meg írok lektűrt meg ravasz intertextes verseket meg szonettkoszorúkat, meg fordítok olyan bonyolult alliteratív és metaforikus szerkezetekkel telezsúfolt epikát, amilyet.

Mindezek a játszmák meg átverések meg illúziók persze nálam mind a fikció keretébe szorulnak vissza, a való életem röhejesen nyugodt és kicsi és polgári, stabil munkahelyem van, bejárónőm és két macskám. Tegnap este, amikor a Repülő Kutató elment aludni, én már írtam, amikor reggel megjött, én már írtam, napi átlagom tizenhétezer leütés, és vagy befejezem ezt augusztus végéig, vagy kurva ronda világ lesz, hogy egyik hősömet idézzem. Mindemellett amennyiben tartani tudom ezt a programot, és teljesítem ezt a tervet, ha majd ősszel megkérdezi tőlem valaki, mit csináltam augusztus második felében, valószínűleg azt fogom mondani, hogy csak nyaraltam, mert ez az igazi nyaralás nekem, a fene vinné el: a (fel)üdülés helyszíne nekem nem a tenger, nem a hegy, hanem a saját fantáziám, ahol koherens és realitáson túli világokban találok meg egy olyan rendet, ami talán csak számomra az, de nekem szükségem van rá. Az én szabadságom, az enyém. Könyvek, Judit, könyvek, könyvek.

Na de hogy visszautaljak a bejegyzés címére: attól még, hogy én 2012 októberében ülök a bulinegyedben, nem csaphatom ki a blogom olvasóit a hegyre legelni, már elnézést a metaforáért. Úgyhogy megpucoltam a fényképezőgép lencséjét, embert pofoztam magamból, meg felhanyigáltam a katicákat. És most visszamegyek a saját fantáziámba, legelészni.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/08/17 hüvelyk eská, nyár

 

4/350 – Kirucc

Kimegyek a barlangból masszázsra. Aztán persze visszajövök, és folytatom ott, ahol abbahagytam.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/08/16 hüvelyk eská, nyár

 

4/349 – Neanderthál

Most még egy kicsit lefelé meg befelé megyek, de remélhetőleg lassan kifelé is fogok kászmolódni az írásdühből. Nem lehet hosszú távon ezt csinálni, előbb-utóbb a civilizációba is vissza kell térnem, nem maradhatok mindörökre a barlangomban mosatlan hajjal, loncsos klepetyusokban és egy laptoppal.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/08/15 hüvelyk eská, nyár

 

4/348 – Kékáfonyás kávé

Mondtam már, hogy most hetekig úgy fogok festeni, mint akik kutyuskák szájából szedtek ki, és mint a mellékelt ábrán látható, tartom is az ígéretem. Akinek bármi téveszméje lenne az írók glamúros életével kapcsolatban, annak elegendő rám nézni. Még arra se vagyok képes időt szakítani, hogy legalább a hajam megmossam.

Az már csak plusz vicc, hogy tegnap a kávé is elfogyott, én meg ahelyett, hogy jámborul elzarándokoltam volna a boltba, kinyitottam a RK által Finnországból hozott kékáfonyás múminos kávét. Anyááám, na az ám az érdekes lötty.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/08/14 hüvelyk nyár

 

4/347 – Cselló

Kicsit sajnálom azokat, akik éppen most mentek el valahová nyaralni, ez az időjárás ugyanis arra alkalmas leginkább, hogy az ember a gép előtt üljön, és fiktív alakokkal csellózzon ki alapost.

Én tényleg egy keményszívű asszonyállat vagyok, és ezt leginkább azok szívják meg, akiket kitalálok.

 

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/08/13 hüvelyk eská, nyár

 

4/346 – Polaroid

Időnként el is felejtem, hogy milyen átható élvezetet és boldogságot jelent, amikor az ember szügyig gázol a szövegben (nyilván a sajátjában), de tulajdonképpen a mostanihoz hasonló vad írásgörcsök sem sokat segítenek ennek tudatosításában, mert ilyenkor csak írok, írok, nagy csínnal turkálok a szavak között, betoldok, kiveszek, konfliktusokat ácsolok össze, jellemeket fejlesztek és bontogatok, minden úgy születik meg a kezem alatt a billentyűkön, mint ahogyan egy friss, még ropogós polaroid kép hívódik elő foltról foltra a tenyeredben, közben meg túláradó hála tölt el azért, mert ebben élvezetet tudok találni, na és önhitten örvendezem, hogy húde milyen vicces meg szellemes meg bő szókincsű vagyok én, aztán persze egyszer csak észreveszem, hogy már délután négy van, én meg még nem ettem semmit, és mindjárt leszédülök a székről a harmincnégy fokban.

És most szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az előző bekezdés mindösszesen egyetlen mondatból áll. Meghajlás, taps. Megyek piacra.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2017/08/12 hüvelyk nyár

 

4/345 – Áldozatos

Ezt a gyilkos szörnyeteget, amit időjárásnak hívnak errefelé, nehéz másként kijátszani, mint hogy hajnali félötkor ül ki az ember írni a teraszra. Mindezt ráadásul egy olyan házivarrott klepetyusban, amihez még szabásmintát se használt, csak nyissz-nyissz, varr-varr (és, valljuk be, normálisabb időkben leginkább hálóingnek fogom használni őkelmét). Ezúttal viszont nem én voltam a leghajnalicskább virág a birodalmunkban, anyósom hajnali három óta főz a családjára (szintén a teraszon, a grillen – bent jóformán lehetetlen), mert ma az unokáival együtt elpályázik úgymond nyaralni, de az itthonmaradókra is gondolni kell.

Bevallom, ha nekem kéne felnőtt embereket itthon hagynom úgy, hogy biztos akarok lenni abban, nem halnak éhen, kitennék az asztalra néhány pizzarendelős szórólapot, de én egy igen keményszívű asszonyállat vagyok.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2017/08/11 hüvelyk eská, nyár

 

4/344 – Versenyfutás, helyben ülve

Kedveskéim, a következő néhány hétben valószínűleg ez lesz a környék legunalmasabb blogja – nemigen van hogyan izgalmassá tenni azt, ahogyan itthon ülök, írok, alszom, eszem, írok, smegintelölről. Ma például írd és mondd tizenegykor ébredtem, minekutána kettőkor feküdtem le (az efféle nálam, mint tudjuk, nincsen szokásban). Az egyetlen, amit ígérhetek, hogy legfeljebb csak szeptember elejéig kell kihúzni, onnantól megest nagyvilági életet fogok élni három városba ingázással, parodontológussal, oktatással és mindennel, mi szem-szájnak ingere.

Addig viszont nagyrészt úgy fogok festeni, mint akit éppen kutyuskák szájából húzták elő. Pláne ebben a dögmelegben.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2017/08/10 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

4/343 – And Wednesday too

Annyira visszahuppantam a rendes kerékvágásba, már ha van ilyen egyáltalán, hogy tegnap (tekintettel a macskák világnapjára) egy pulóverre való macskaszőrt dörgöltem ki a kelimszőnyegemből, most pedig piacra megyek, úgyám.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/08/09 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

4/342 – A realitás talaja

Úgy ébredtem fel valamikor nagyonhajnalban, mint akinek gongot ütöttek meg a füle mellett, dzanng, azonnali hunderprocent éberség, huhh, nézzük meg Giggüt, szuszog-e. Kábé egy másodperc múlva már annak is tudatában voltam, hogy a) Giggü hazament, nem kell szuszogásnézni, b) ezek a… na szóval ezek elvették az áramot.

Kimásztam a fürdőszobába, fogat mostam, aztán elindultam megállapítani, mennyire van hajnal. Nyáron nemcsak hogy nem hordok karórát, de általában azt se tudom, hol vannak, a vakáció végén szoktam feltúrni a munkába járós táskáimat, hogy melyikbe melyiket rekkentettem el. A telefonomról dettó nem tudom, hová tettem. Tegnap kimenekítettem kicsi mancsok közül, és elpakoltam egy Jó Helyre (ezek a Jó Helyek azok, ahol később semmit nem találsz meg, még a Jó Helyet se). Ilyen vidám hajnalokon rendszerint mindenféle digitális kijelzőkre hagyatkozom, mennyi az annyi, de ezúttal ugyebár nem világított egyik se, cserébe viszont odaki egy marha nagy telihold, juhé. Kivonultam a teraszra, hadd lássalak, te csudaság, és éppen mikor úgy éreztem, eggyé válok a természettel és akkora spirituális epifannik integetnek a nyírfáról, mint egy hegyomlás, hirtelen és minden figyelmeztetés nélkül beleléptem egy hatalmas, friss, lágy és rettenetesen büdös kutyaszarba.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2017/08/08 hüvelyk nyár

 

4/341 – Pá, kisaranyom, pá

Giggü ma hazamegy, úgyhogy mikor csináljunk magunkból bazári majmot, ha nem most.

Pápá, Giggü.

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2017/08/07 hüvelyk ajándék, újracucc, eská, nyár

 

4/340 – A Nagy Pelenkalázadás

Kutya nehéz ám, feleim, mikor éppen a te szárazdajkaságod idején kezdi el a gondjaidra bízott csemete a maga önállósodási törekvéseit. Ez pláne akkor megrázó, ha a nap többi részében egy csodás kis cukorbogyó, aztán esténként öt percre egyszer csak azt látod, hogy folyvást körbeforog a feje, mint az Ördögűzőben a kiscsajnak. Nade hadd regélem el néktek részletesen, mi a lócsicsről van éppen szó.

Pontosan négy nappal ezelőtt vala, hogy Giggü meghirdeté az Úr 2017. évének Nagy Pelenkalázadását, azmely abban álla, hogy esténként fürdés után ordítani kezdett, mint a nádibika, vidd innét kezeidet te némber, varnyúk nézzék csecsebogyónak a szemedet, én nagy vagyok és hős és dicső, és egyedül is fel tudom venni a pelenkámat.

Egy nagy frászt tudod, üvöltő kis töpörtyű, egy nagy frászt.

Harcaink ádáz erővel és durva hangnemben dúltak, én őtet hálátlan kis büdös mókusnyuszinak tituláltam, ő engem nem tudom minek, mert még csak annyit tud adekvát módon használni édes anyanyelvünk terjedelmes szókincséből, hogy kukucs. Na kukucs az nem volt, az tuti. Kergettük egymást körbe a fürdőszobában, mint egy némafilmes szkecsben, az ő kezében egy pelenka, az enyémben egy másik, és nyilvánvalóan én voltam a gyorsabb meg erősebb, de ő volt a hangosabb és vakmerőbb. Hú. Elkaptam, felraktam a pelenkázásra szolgáló kispadra (nyugi, csak térdig ért nekem), ahonnan is ordítva bucskázott le készakarva, miközben szitkokat és átkokat szórt rám babanyelven, aztán mivel olyan ügyesen esett, hogy igyenest rá lapockával a fürdéshez lerúgott szandálkája talpélére, végképp megvolt minden oka az üvöltésre. Én persze eközben, miután megállapítottam, hogy üvölt, de semmi baja, sunyin bepelenkáztam.

Ezen a ponton kezdtem úgy érezni, hogy egy másik mesében vagyok, mint szeretnék: én a bölcs és jóságos király akarok lenni, aki szelíden megleckézteti azt a tenyérbemászó csillagszemű juhászt. (Kuss, én így szállok le a bicikliről, az én mesémben így is lehet.) Ezzel szemben ki lettem én, Darth Vader, a Gonosz Fekete Szörcsögő, nálam az Erő (meg a kézügyesség és a pelenka), nem tarthatsz ki ellenem szedett-vedett flottáddal, te aprócska lázadó söpredék, khhh-khhhh. Hát jó, ha ez van, ezt kell szeretni, elő a fénykardokkal. A Nagy Pelenkalázadás leverésére bevetettem Halálcsillag helyett a Halálszőnyeget, következő állomásunkon már nem használtam pelenkázópadot, fuck da system, bepelenkázlak a fürdőszobaszőnyegre terített törülközőn, onnan nem eshetsz le. A kicsiny rebel scum azonban kifogott rajtam, mert ordítás közben úgy vetette magát hátra homorítva, hogy mind a nyolc ujjam belefájdult, amivel a fejét védtem a koppanástól. A jelek szerint azonban minden áldozatos munkám ellenére az ő feje is kapott belőle, mert újult erővel üvölteni kezdett, én pedig eközben sunyin bepelenkáztam zsibbadt ujjaimmal.

A Csillagok Háborúján túl úgy gondoltam, most már inkább a nagy próféták és stratégák példáját követem, ravasz leszek, mint egy kígyó, és szelíd, mint egy galamb, esetleg fordítva. Ez az egész már túlment minden határon, különösen, hogy a mütyür pontosan úgy viselkedett, mint katonatiszt nagyapám egyik példabeszédében a baka, aki nagy menetelés előtt szöget ver belülről a saját bakancsába. Fenébe is, ezzel a sok önszabotálással végül kárt tesz magában, pedig én szent esküvéssel megfogadtam, hogy a gyermeket egy darabban adom vissza, ahogy megkaptam, és még szíjat se hasítok a hátából. Úgyhogy a Nagy Pelenkalázadás harmadik estéjén fürdés után azonnal szájába nyomtam a fogkeféjét, ami kábé olyan hatással van rá, mint a tikokra az, ha szárnyuk alá dugjuk a fejüket, és amíg azon nyammogott nagy békességgel, én sunyin bepelenkáztam. Nyilván, persze, amikor elvettem tőle a fogkefét, ismét ordítani kezdett. Jó, újratervezés.

A Nagy Pelenkalázadás negyedik estéjén már felkészülten érkeztem. Kiszedtem a gyermeket a kádból, elvettem tőle a gumikacsát, odaadtam a fogkefét, bepelenkáztam a padlón, megmostam a fogát (amit ő csinál a kefével, az leginkább fogzási bulinak fest, rágicsálás nagy elmélyültséggel és bő nyállal), elvettem a fogkefét, és azonnal a kezébe adtam annak a büdös Barinak a rühös kis barátait.

Hm, az a gyanúm, ezzel én vertem szöget a saját bakancsomba. De legalább csend volt és béke. És Röfi mama hét kismalaca és Marci cica meg Macska mama és Tehén meg a fia, Boci meg az összes kis rohadék a tanyáról, és hálistennek az anyja még ma éjjel megérkezik, mielőtt én beledilizek Bariékba..

A ma reggelt 6:13-kor ünnepeltük csicsergéssel és egy figyelmen kívül hagyhatatlan odőrt árasztó pelenkával, úgyhogy már két órája ugribugri van, de most már készül a szomszédban a bundikenyér, nyamnyam.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/08/06 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

4/339 – Mozgásában akadályozott

Szombat, piac. Mivel múlt héten lemaradtam róla (a Repülő Kutató épp a repülőtérre fuvarozta Csőrikét, míg én arra vártam, Giggü mikor ébred), ma különösképpen igényem lett arra, hogy lemenjek. Ezen a héten eddig amúgy is összesen kétszer hagytam el a körletet: egyszer még hétfőn félhajnalban péksütiért, egyszer meg csütörtök délelőtt, amikor elmentünk kocsival a Lidlbe, és vittük magunkkal a mütyürt is. A Lidl amúgy a vicc kedvéért átlagon felül tele volt kisbabával – úgy tűnt, a fél város ott klimatizálta a csemetéit.

A Repülő Kutató tegnap este elővarázsolta a babakocsit, ma reggel pedig belegyömöszöltük Giggüt, és eldöcögtünk a piacig. A “döcögés” nem csak szófordulat, ez a város tényleg nehezített pálya minden, mozgásában valaminő okból korlátozott személy számára. Lényegében mindegy, hogy nyugdíjas néni vagy banyatankkal, kerekesszékes/mankós ember, esetleg kismama babakocsival – a járdaszegélyeken nincs fel- és lehajtó rámpácska, a járdákon egybefüggő aszfaltréteg, a macskakövekről meg ne is beszéljünk. (Akkor kezdtem igazán megérteni ezt a várost, amikor egy építész előadásán szembesültem azzal: a macskakő akkor lett visszatelepítve néhány utcába az aszfalt helyett, amikor úgy ötven éve elkezdtek Szentendréből bájosan historizáló félmediterrán turistaszivattyút építeni.) Ezt a kritikai attitűdöt és morgolódást nem most kezdtem, hogy hirtelen lett egy babakocsis kölcsöngyerekem: először tizenegy évvel ezelőtt szembesültem a helyzettel, amikor a sógornőm most már tizenkét éves nagyfiát cűgöltem át babakocsival ezen a dilinyós városon, és nem felejtettem el azóta sem, milyen nehéz errefelé a közlekedés, ha nem csak két izmos láb vagy egy egészséges adófizető alatt. Sőt, annak ellenére, hogy nem voltam érintett ebben sosem, már több mint tizenöt éve figyelem, mennyire nem akarják sehol megkönnyíteni azok dolgát, akik egy kisbabával vagy kisgyerekkel próbálnak olyan életet élni, ami nem csak a négy fal közöttet jelenti. Eddig még sose futottam bele olyan búcsúba, vásárba, falu/városnapba vagy bármilyen közösségi összeröffenésbe, ahol legalább egy nyamvadt sátrat kijelöltek volna azoknak, akik nem akarnak az utcasarkon szoptatni vagy pelenkázni – de mindig mindenhol akadt valaki megszólni azokat, akik az utcasarkon szoptattak vagy pelenkáztak, akár jókedvükben tették ezt, akár azért, mert nem volt hol másutt.

Itt ezen a blogon nemigen szokok politizálni, arra megvannak a másféle csatornáim, de ezúttal a székesfőfalu polgármesterének is azt üzenném, egyszer a büdös életben próbáljon meg ledöcögni a kék metróba például a Lehel térnél úgy, hogy nyolcvanéves és két cekker van nála, vagy babakocsival küszködő kismama. Nagyhatalmú méltsás uraink a klimatizált Audijukban igen hamar elfeledkeznek arról, hogy nem csak az a mozgásában akadályozott, akinek orvosi papírja van erről, és arról is, hogy egy városban az akadálymentesítés nem nagyúri leereszkedő gesztus, hanem szükségszerűség. A túl kevés metrózó mozgássérültről beszélni, akiknek nem éri meg beépíteni liftet vagy mozgólépcsőt, éppolyan tenyérbemászó, mint azt hajtogatni, hogy mindenki kibír húsz percet a légkondicionálás nélküli metrón. Nem lehet épkézláb, munkaképes felnőttekre tervezni a világot, amíg mások is vannak benne, és különösen értelmetlen azon siránkozni, miért van olyan kevés gyermek, ha nem könnyítik meg a velük közlekedők életét. Azt kéne megérteni végre, hiába ordítják hangosan, hogy “szüjjéé mááár!”, ha eleve megnehezítik azok dolgát, akik egy pelenkázandó vagy szoptatandó, járni nem tudó babával próbálnak átevickélni a tömegközlekedés és mindennapi élet akadálypályáin. Ezek után pedig azzal jönni, hogy “régen sem volt minden fenékig tejföl”, azt a legkönnyebb. Ha a mában élünk, a ma problémáira kell megoldást találnunk, márpedig a jelenben ez bizony egy valós probéma, és néha kifejezetten csodálkozom azon, miért nem ordítanak hangosabban szegény anyák, akiknek minden nap meg kell küzdeniük ezzel, nem csak sátoros ünnepeken, mint alulírottnak.

Nna. Most megaszontam. A piacon amúgy minden szép volt és jó, szokás szerint vettünk vagy tízféle paradicsomot, és Giggünek rajongói is lettek a pékség előtt. Ez a minimum.

Hogy az őtözködős blognak is aggyunk neki: Giggü ma a másik pár frissen beszerzett cipellőjét hordja. Mint megtudhattuk tőle, ez is gege és gegék vannak rajta. Innen vettem (nem, nem fizetnek nekem a reklámért), és valószínűleg nem állunk meg itt, mert a babák nőnek, és a lábuk sem marad mindig 19-es.

Velem ezúttal sem érdemes foglalkozni, háromkor kukorékoltam fel arra, hogy esik az eső, úgyhogy gyorsan bekapkodtam a szárítóról a babaruhákat (mire befejeztem, el is állt), és aztán persze nem tudtam visszaaludni, úgyhogy nekiláttam sterilizálni a cumisüvegeket és megfésülni Celofánt, aki három nap duzzogás után végre felmászott mellém a kanapéra, és odadugta a fejét, hogy vele is foglalkozzak, ne csak ezzel az új sikkantgatós háziállattal. Viszont, hogy ne érje szó a ház elejét, megpróbáltam legalább összeöltözni a kis hercegnővel.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2017/08/05 hüvelyk ajándék, eská, nyár

 

4/338 – Perzselő

A mai napon tényleg túlélésre játszunk, bébi. A Repülő Kutató dolgozóban, anyósom a legnagyobb unokájával a mezőkövesdi strandon, bennem fájdalomcsillapító, a kezemben meg Bari barátai. A napomat háromkor kezdtem egy Ibubetával. Nőnek lenni szívás, pláne ittésmost ebben a konstrukcióban. Tegnap délután megtörtem, mint a jég, és lepasszoltam félórára a gyereket a szomszédba, amíg összegömbölyödhetek a kanapén arra várva, mikor hat a fájdalomcsillapító, de ma még ez se jöhet össze, és már most megy kifelé belőlem az, amit háromkor bevettem. Hogyan vészelem át ezt a napot, az még rejtély.

A körülmények igazán szépen összeesküdöztek ellenem, csuhajja. Ez a majdnem negyven fok egy gyilkos, alapjáraton is teljesen le lennék gyalulva, de a jelenlegi a legkevésbé sem alapjárat. Egy tizenöt (azaz most már majdnem tizenhat) hónapos baba szórakoztatása teljesen más felkészülést és jelenlétet igényel, mint egy három- vagy ötévesé. Az utóbbiaknál valószínűleg békéske magánfélórákat nyerhetnék egy rajztömb és egy készlet zsírkréta segítségével, plusz azt se kéne folyton néznem, éppen minek bócorognak neki fejjel előre, oááá. Giggü roppant barátságos és jó napirendű gyermekcse, a bőgései rövid ideig tartanak és okkal történnek, a frusztrációi érthetőek és világosak, de éppen most van a világ felfedezésének abban a stádiumában, amikor minden nagyon izgi és megismerésre vár, a bébisintér pedig esténként belenéz a gyerek orrába, nem spájzolt-e el ott a nap folyamán valami kincsecskét. (Eddig még nem.)

A világ felfedezésének én is nagy híve vagyok, de a világ jelenleg egy nyüszítő katlan, ahol mindenki kétségbeesetten keres egy kis árnyékot a perzselő nap elől. Ha nem lenne itt Giggü, megengedhetném magamnak a luxust, hogy nappal aludjak, éjjel írjak, de így nem tudok mást tenni, mint szélütötten szédelegni át a napot, és tíz percenként felajánlani a kis felfedezőnek némi vizet. A mini Kolumbuszt mindeközben nyilván roppantul érdekli az udvar, ahol növények vannak meg kutya. (Timó általában is veszélytelen és gyermekszerető állat, de ilyen időjárásban pláne csak egy öreg, lihegő csergeszőnyeg, aki időnként elcaplat a saját vizestálkájához, másként viszont a teraszon hever az asztal alatt, és füle botját se mozdítja az elragadtatott bébisikolyokra.) Na most odakint minden árnyék és növényzet ellenére is forróság van és döghalál. Szintén izgalmas hely a szomszéd lakás is, ahol olyan csodálatos dolgok vannak, mint anyósom meg bundikenyér meg játékok, de ugyebár ma ez is ugrott, és a játékok önmagukban nem olyan érdekesek, mint anyósommal társítva.

Tíz fokkal hűvösebb időben már végigkószáltuk volna a fél várost is, ahol szintén csupa izgi dolog van, de a babakocsi még mindig ott dekkol az autó csomagtartójában. Egyszerűen nincs mikor kivinni a babát, mert mire viszonylag elviselhetővé süllyed a hőmérséklet, ő már az igazak álmát alussza. Úgyhogy ma is itthon ülünk, nekem éppen nagyon rossz, és minden energiámra szükség van ahhoz, hogy legalább a gyereknek jó legyen. Drukkoljatok, ha nincs más álamügyetek fojóba.

Én ma nemigen megyek élményszámba, de mostanság úgyis Giggüért jártok ide, valljátok be. Hát akkor tessék.

Giggü lábán úgynevezett gege látható, amin gege van díszítésként, és mindez roppantul gege, tegnap és ma többször is leült a földre, hogy megcsodálja a gegés gegéket. Na ezeket én a Meskáról rendeltem, és rendkívül örülök, hogy megérkeztek. Gege.

Nesztek még egy fotó Giggüről. Ezen Bari is rajta van. Az Úr irgalmazzon nekünk.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2017/08/04 hüvelyk eská, nyár

 

Intermezzó – Egy kis régi, egy kis új…

MÁK, 1977; Giggü, 2017.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/08/03 hüvelyk ajándék

 

4/337 – Röfi mama szemefénye

Asszem, tegnap estére értük el a mélypontot, legalábbis remélem, hogy ez volt az. Hadd fejtem ki – akár érdekel bárkit, akár nem. (Ha az igeidők esetleg összekavarodnak, annak az a fő oka, hogy én ezeket a posztokat ráérő (haha) felnőtti időmben írom, leginkább előző este, aztán reggel kiegészítgetem meg élesítem.)

A szomszédból még szombaton érkezett játékszállítmány könyveket is tartalmazott, viszont nem volt annyi időm, hogy irodalomkritikai és másegyéb megfontolások alapján kurátort játsszak velük, Giggü már akkor rástartolt a dobozra, mihelyst az megérintette a padlót. Első választása a “Bari barátai” című kicsiny lapozgató könyvecske volt: Barinak mozog a szeme, a képek tarkabarkák, állatkák vannak benne, az egész összesen öt lap, gyerünk. A kezembe nyomta, és azt mondá felszólító módban: “EEe!!!” Gondolom, ti is azt csináltátok volna, amit én: kinyitni a könyvet, és nekilátni a felolvasásnak.

Namost, én már az első négy oldal után tudtam, hogy ez hiba volt, de azt még nem, mekkora és milyen hosszú távú. A kötet ugyanis egyike azoknak a jól lektorált munkáknak, amelyeknél az illusztrátor nevét kiírják, a verselőét viszont szemérmesen elhallgatják. Ezt jól is teszik, mert én például most már, öt nap “Bari barátai” után, megkeresném, aztán addig ütném, amíg még mozog és rímel. Eleve az egész azzal kezdődik, hogy “Barátaim még kicsinyek, bemutatom őket neked.” Az ilyenfajta szövegszerkezeteket még nagyon díjaztuk Bezerédj Amáliánál, most is elnézzük neki, de hát ő száznyolcvan éve írta a “Flóri könyvét”, akkoriban még nemigen volt választék. “Hét kismalac megy a rétre, Röfi mama szemefénye”, ésatöbbi. Ragrímek, egyeztetési problémák meg egy olyan általános naftalinszag, amitől az ember modern gyermekvers-költőkért sikoltozik, és van is belőlük hálistennek bőven, de ha egy tizenöt hónapos rácuppan a “Bari barátai”ra, akkor már vége a mesének, próbálkozhatsz bármivel.

Én ezt a könyvet szombat óta annyiszor olvastam már fel a töpörtyűnek, hogy arra nincsen szám. Próbáltam szabad meséléssel, kísérleteztem átírt szöveggel (még rímeltem is neki, bmeg), de nem, a műértő közönség csak nézett, aztán rábökött a könyvre, hogy “EEe!!!”. Tegnap csupán a délelőtt folyamán huszonhétszer olvastam fel közkívánatra annak a büdös Barinak a rohadék barátait. Csak azért úsztam meg huszánhét körrel, mert egy óvatlan pillanatban, mikor Giggü éppen nem nézett ide, eldugtam a díványpárna mögé. Mint az a márnemistudommelyik rokon kisgyerek a kötelező olvasmányt a szennyestartóba, aki azon reménykedett, hátha bekerül véletlenül a mosásba, aztán nem kell elolvasni. (Bekerült. Szereztek neki helyette másikat.) Délután, miután Giggü megtalálta a díványpárna mögött a könyvet (hja, nem volt eszem tovább rejteni, agykapacitásomat keményen leszívja a kánikula meg a babapisi, -kaki, -ruha, -kaja négyessel való tökölődés), már nem számoltam a további felolvasási alkalmakat, de számuk volt légió, nekem elhihetitek. Mindenesetre mikor már a Repülő Kutató is hazaérkezett, és tudtam, hogy van valaki, aki leöntsön vízzel, ha habzani kezd a szám, meg kezelésbe tudja venni a gyermeket hiányomban, egy olyan felolvasást sikerült produkálnom, amelyben a könyvet a hátlapjánál fogva tartom anélkül, hogy látnám az illusztrációkat meg a szöveget, fejből fújva annak a névtelen szemétládának a bökverseit, és mindeközben pontosan rámutatva az összes nyavalyás állatra. Ami nem volt belekalkulálva, az a hisztérikus röhögőgörcs, ami a “Látod? Ez itt Tehén mama és Boci, a kicsi fia” résznél tört rám (fyi, ez a második oldal) és kitartott a végéig. Mikor becsuktam a könyvet, majd letörölgettem könnyem és taknyom, mind a két jelen lévő kétlábú aggódva nézett rám, a kisebbiknek pedig még a szája is le volt görbülve.

Giggü, ha majd terápiára kell járnod huszonöt év múlva, légy szíves, említsd meg ezt a traumát is. Vállalom a felelősséget. Utána majd leisszuk magunkat, kinyomozzuk, ki írta a “Bari barátai” szövegét, és lepisiljük a sírját. Ha még életben van, őt pisiljük le. Nekem belefér.

Amiért úgyszintén vállalom a felelősséget, az a gyerek roppant előnyös bilifrizurája, amit az esti fürdőzés után nyírtam neki, mert a hátul fityegő bájos fürtöcskék nem kompatibilisek ezzel az időjárással, és folyton leizzadt a nyakicája. Mint saját ún. frizurámmal kapcsolatban szoktam mondani, a haj úgyis kinő, és ez gyerekeknél sincs másként. Meg aztán, ennek a bubának úgyis minden jól áll. Ügyübügyü.

De ha már a gyalázkodásnál tartottam: szarjon sünt az összes olyan tervező, aki ezeket a sokcsatos szandálkákat kitalálta. Feladni egy külön kínszenv, levenni is, bezzeg a mütyür éppen most kísérletezi, hogyan tudná egyedül leszedni a lábáról, és mint látható, elég szép sikereket ér el vele.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2017/08/03 hüvelyk eská, nyár

 

4/336 – Dzsemfix 3:1

Mikor az elmúlt napok valamelyikén ránéztem elkínzottan a Repülő Kutatóra, és azt mondtam neki, “Nyugtass meg, hogy minden menni fog”, ő először megérdeklődte, miről gondolom, hogy nem fog menni, mire én elpanaszoltam, hogy biztos felrúgom a gyermek kajamenetrendjét, meg olyan játékokat kap tőlünk, amiket nem kéne. (Tegnap több órán át énekelt dünnyögve egy dzsemfixes zacskónak – erről mondjuk tudtam, hogy még mi is csak ollóval vagyunk képesek felbontani, szóval nincs közvetlen veszély.) “Elrontjuk a babát”, panaszoltam, “már úszóvébét is nézett, és tetszik neki a Tubular Bells, ráadásul nagy élvezettel bámulja Mike Oldfieldot, amint az gitározik”. (Helló, YouTube.) A Repülő Kutató elgondolkodott, aztán azt mondta, hogy “hát ha elrontjuk, majd az anyja megjavítja, meg különben is arra gondolj, hogy mi most a nagyszülei vagyunk”.

Ez a pasas nagyon okos ember (kivéve, amikor éppen nem), de szerintem még sose mondott okosabbat. Végül is nekünk az most a feladatunk, hogy a gyerek felül nedves legyen, alul száraz, aludjon annyit, amennyit kell, és ne unatkozzon, amikor ébren van. Úgyhogy most próbálom figyelmen kívül hagyni, vajon hány kortyot nyelt le egy rózsaszín műanyag pohárkából, miközben a teraszon pancsolt a babakádban. Meg azt, hogy tegnapelőtt, amikor letettem bilire, és ő a fogkeféjét követelte (igen, van fogkeféje is meg fogkréme is, meg foga is, kettő), odaadtam neki, és ezzel nyertünk békés tíz percet. Kisdolog, nagydolog és fogkefének rágicsálása. (Tisztáznám, mindvégig jelen voltam, és figyelemmel kísértem a fogkefe tartózkodási helyét, hogy finoman körülírjam, ebben az esetben mi lehetett volna az éppen aktuális világvége.) Ezen felbuzdulva tegnap az esti feredőzés előtt is leraktam fogkeféstől a bilire, kisdolog, nagydolog, nagydicséret, fürdés. Ennek utána nagy önbizalmamban még a lábkörmeit is levágtam (fogkefe a szájban, ofkorsz), de aztán persze ő is önbizalmat kapott, és mindenáron saját kezűleg akarta bepelenkázni magát, amit én kissé korainak véltem. Majd talán holnap. Vagy holnapután.

Azért ma reggel is eltörött a mécses, de nem az övé, hanem az enyém. Mikor Giggü elkezdett csicseregni a kiságyából, kinéztem az ablakon, oké, reggel, oké, ugorjunk. Óra persze nem volt nálam, úgyhogy csak akkor jöttem rá, 5:50 van, amikor már ráültettem a babát a bilire. (Ohne fogkefe. Ahhoz túl kómás voltam.) Giggü kistányérnyi szemekkel nézett, én meg búsan fújtam az angyalok harsonáját, mi a nyavalyát csináljak most veled, itt bilizünk ződ hajnalban, most délig szórakoztatnom kell valamivel, és már annyiszor olvastam fel Bari barátait, hogy kívülről fújom, meg hajat akartam mosni, meg mi lesz az én békésnyugis reggeli kávémmal. Aztán persze kirontottam egy pillanatra a vécére, bízva abban, hogy a baba nyugton ül addig a bilin, de hát nyilván azonnal megtalálta és működésbe hozta a bidé csapját. Az egy nem túl jól szuperáló csap. Mire visszaértem, már bő vízben úszott a fürdőszoba, Giggü meg boldogan nézte, juhé. Én mondjuk szerencsére erre már csak röhögni tudtam. Meg törölgetni.

Na de ha már nagymami lett belőlem, használjuk ki mindazon előjogokat, amik kijárnak ebben a funkcióban, például dugdossunk kéretlenül is babafotókat mindenki elé, aki szembejön.

Most komolyan, hát nem cukker. Fárasztó, de cukker. (Most amúgy éppen a kanapén ül, és régi barátjával, a dzsemfixes zacskóval beszélget.)

A macskák mindeközben pontosan úgy jártak, mint Tevje a kecskével: napok óta sértetten bujkálnak Giggü elől, erre fel viszont tegnap megérkezett Atilláné, és elővette a porszívót. Miután távozott, a szőrös családtagok jól láthatóan úgy döntöttek, hogy Giggü Atillánéhoz képest teljesen veszélytelen és porszívója sincs, úgyhogy azóta nagy lelki nyugalommal sétálgatnak előtte, és összességében le se szarják.

 
8 hozzászólás

Szerző: be 2017/08/02 hüvelyk macs, nyár

 

4/335 – Bundikenyér és batátapüré

Ezt a kettőt ette Giggü tegnap ebédre. A bundikenyeret még a szomszédban anyósomnál, ahol kikunyerált magának két kis szelettel (a szokásos apró darabkákra tépve), a batátapürét meg nálam, nesze neked egzotikum. Ezt a kombinációt még szabadalmaztatni fogom bébidrogként, Giggü ugyanis még akkor is dalolászott a maga babanyelvén, amikor lefektettem déli álmot hajcsikálni. Két perccel később viszont már aludt.

A kölyök egyébként, a bundikenyértől függetlenül, beleszerelmesedett anyósomba, akinek lenni ilyen picikékhez türelem és tapasztalat, a lakása pedig tele van babajátékkal, ez utóbbi gondosan rendszerezve és jól eldugva szem elől, pofámbőregyerele. Mi mintegy félúton élünk egy raktár, egy slendriánul karbantartott antikvárium és egy tiniszoba majdnem kétszáz négyzetméteres keverékében, és én ugyan ezen a nyáron radikális rendrakásokat terveztem, de ez a nyár eddigelé nem pártolta a radikális rendrakásokat. Remélem, Atilláné nem fog felmondani kétségbeesésében. Ő is máma érkezik a kuperáj közepébe, és ezúttal tényleg súlyosbított pályán mozog, mert nemcsak a macskákat kell navigálni az emelet és a földszint között (általában a nyakbőrüknél lógatva, miután az ember kikotorta őket az ágy vagy kanapé alól – mihelyt meglátják Atillánét, rögvest elbújnak), de Giggüt is. Mivel, mint mondtam, a gyermek beleszerelemesedett anyósomba (tegnap többször is tudtunkra adta megfelelően ráutaló magatartással, hogy át akar menni a szomszédba, és amikor éppen zárva volt náluk a teraszajtó, két tenyérrel dörömbölt rajta, hogy engedjék be) kézenfekvő lenne, hogy lepasszoljam neki erre az időre a töpörtyűt. Anyósom vevő is lenne erre, neki viszont, ó, jaj, fél tizenegyig elfoglaltságai vannak, úgyhogy a mai délelőtt tényleg harcos és bonyodalmas időszaknak ígérkezik.

Mindehhez odakint már hét órakor huszonnégy fok, a ruhámmal pedig csak a gond, baj, bú, bánat és nyomorúság, merthogy a legutóbbi felvétel óta vagy ő ment össze a mosásban, vagy én mentem szét mellben, de ritka idétlenül áll. Mondjuk ez legyen a jelen pillanatban a legnagyobb bajom, de kánikulában épp elég nagy siralom, amikor az ember felveszi a leglengébb ruháját, oszt ott áll vele meglőve. Pfühp.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2017/08/01 hüvelyk nyár

 

4/július

Kezd az az érzésem lenni, hogy idén mindegyik összefoglalót azzal summázhatnék: jajistenem, micsodahónapvoltezis, delegalábbtarka.

Galéria!

                                                        

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/07/31 hüvelyk blabla, nyár

 

4/334 – Mindennapi kenyerünk, zöldségünk és banánunk

Életünk esmég a kaja és az emésztés körül forog, mint általában mindig, amikor pótanyasággal örvendeztet meg a sors. Mára már azt is tudom, milyen képet vág Giggü, mikor nem ízlik neki az étel, amit felszolgáltam. Ebédre megpróbálkoztam a szokásos tört zöldségen felül egy kis pirított darált hús beadagolásával is – hát öcsém, én még nem láttam ilyen négyszögletesre váltott manófejet. Becsületére legyen mondva, olyan méltósággal kezelte a helyzetet, mint Heston Blumenthal, aki szintén végigkóstolgatott mindenféle klasszikus rémkajákat, és nem köpte ki sose, amit én nagyon díjaztam. Nos, Giggü is lenyelte ugyan, ami a szájában volt, de láthatóan az volt a véleménye, háromszor etethetem meg vele ezt a szart: először, utoljára és soha többé. No problem. Még egy-két év, és ő is olyan lelkesedéssel fogja zabálni a paradicsomszószos fasírtkáimat, mint hasonló korában a másik kettő. Én tudok várni. Most is azonnal visszatértem a tört zöldségre magában, a baba meg ismét elégedett volt.

Egyébként, ha már az étkezésnél tartunk, kezd az a benyomásom lenni, hogy a töpörtyű ébren töltött ideje legnagyobb részét evéssel tölti, vagy legalábbis én töltöm az ő ébren töltött ideje nagyját az ő etetésével. Egy szelet kalácsot ujjbegynyi darabokban benyammogni nem két perc. Azt legalább pontosan tudjuk, mikor éhes, mert jelzi: megáll az etetésére rendelt szék mellett, csépeli a karfáját, és crescendóban nyürrög. A délelőttök még csak-csak, de délutánonként bizony tényleg úgy érzem, félóránként kapjuk a jelzést. Ja, és note to self: banánt kell venni. Giggü imádja a banánt, és végtelen csalódottsággal bámulta a kiürült tálkát, mikor elfogyott az utolsó darab. Konkrétan háromszor is megnézte, nem maradt-e véletlenül benne egy kicsi. Úgyhogy ma reggel hatkor én is megnéztem, nem maradt-e a kisbótban banán egy kicsi, de nem. Úgyhogy további expedíciók várhatók.

Ami engem illet (ez végül is az én blogom, tessék velem is foglalkozni, még mielőtt én is csépelni kezdem a szék karfáját) a gyermekcse délutáni alvását kihasználandó elbóbiskoltam egy kicsit, ami piszok nagy hiba volt, mert nem bóbiskolás lett belőle, hanem két és fél óra igazi alvás egyhuzamban, színes-szagos-bonyolult álmokkal és olyan, ébredés utáni félkómás állapottal, hogy alig bírtam kinyitni a bal szemem, és mindennek nekimentem, amíg felevickéltem az emeletre megnézni, mit csinál a gyermek. A gyermek persze már ott ült az ágyikójában, és babanyelven társalgott önmagával, majd szélesen vigyorgott rám. Ezekért a vigyorokért éri meg az összes töketlenkedés meg majrézás meg zöldségtörögetés.

Szőrös gyermekeim ugyan nem vigyorognak rám ilyen édesen, de mostanra nagyjából belenyugodtak, hogy nincs mit tenni, el kell viselni ezt az új háziállatot. Legalább kicsi meg lassú meg nem túl hangos/büdös, meg sokat alszik. (Ez utóbbiért Istennek legyen hála, Giggünek nemcsak jó alvókája van, de óraműszerűen pontos is. Le kell tenni délben meg le kell tenni este nyolckor, és még csak tentebabára sincs igazán szükség. Mondjuk ne kiabáljam el, történhet itt ezen a héten még minden, sőt még annak az ellenkezője is.) Azért Celó élt a véleménynyilvánítás jogával, és gondosan elhelyezett nekem egy boát a kelimszőnyeg mértani középpontjában, nehogy ne vegyem észre.

A tegnap délutáni félkóma egyik várható következménye amúgy az volt, hogy ma hajnalban felkuvikoltam. Így legalább jutott idő önmagam tatarozására is, és öt percen belül nekiesem a lisztesbödönnek, hogy ticinói kenyérkéket süssek őfelségének. Délutánra amúgy lehet, hogy ismét beájulok, de majd legfeljebb alszunk Giggüvel srévizavi, a macskák meg közben hányjanak le, amit csak akarnak.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2017/07/31 hüvelyk újracucc, eská, nyár