RSS

június 2017 havi bejegyzések

4/június

Micsoda egy hónap volt ez is, te jó ég. Galéria!

                                                        

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/06/30 hüvelyk blabla, nyár

 

4/303 – Vót

Nem mondhatnám, hogy a tegnapi nap tanári létezésem legvidámabb napja vala. Ebben az intézményben (a diákok legendáriuma szerint) utoljára 1994-ben húztak meg valakit államvizsgán – egészen tegnapig. A bizottság roppant sok vívódik-töpreng-vívódik-töpreng mentén döntött, és nyilván nem érezte magát ettől jól senki, de hát mégis, az elégtelenre teljesített tételen (“A magyar nyelv finnugorsága stb. stb.”) nem nagyon volt mit hímezni. Mikor hazajöttem, ráböktem a Repülő Kutatóra (történész, aktuális szűkebb szakterülete a két világháború közötti kákáeurópa nacionalista diskurzusai, utoljára talán középiskolában, de maximum egyetem első évén tanítottak neki finnugrokat), és mondám neki, soroljon fel nekem néhány rokon nyelvet. Mivel tegnap egész nap tanulmányt írt, kellett neki két pislogásnyi idő, hogy bebútoljon, de aztán kinyitotta a száját, és elkezdte mondani szép folyamatosan, hogy: “karjalai, finn, lív, vót, vepsze, észt, hantimanysi, vogulosztják”, és még mondta volna egy ideig, de leállítottam azzal, hogy oké, már most is bentebb van, mint a vizsgázó.

Az persze, hogy a Repülő Kutató tud valamit csak úgy két pislogás után, sajnos nem bizonyíték semmire, ez a pofa mindent tud, egyszer teljesen felháborodott azon, hogy a “Legyen ön is milliomos!”-ban tévesen adták meg Barbarossa Frigyes születési vagy halálozási évszámát, fene se emlékszik már. Emellett persze még okos is, mint a nap, úgyhogy közös életünk korai szakaszában ez nyomasztott is engem némiképp, mert nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor kívánsz valamit, oszt tényleg megkapod, én pedig kamaszkorom gőgjében azon siránkoztam anno, sose találok olyan férfit, aki okosabb nálam, butább meg nem kell. Azóta persze már öreg vagyok és iszonyú tapasztalt (khm), és tisztában vagyok azzal, hogy a kognitív képességeken kívül is van világ, én például kreatív is vagyok meg vicces meg ezer egyéb izé. (Rossz pillanataimban persze ezt úgy szoktam leírni, hogy sokoldalú vagyok ugyan, de mindegyik oldalam lapos, kivéve a hátülsőt, mert az akkora, mint egy ól.) Amit mégmindig és mármegint irigyelni tudok tőle, az a végtelen elszántság, amivel leül az íróasztalához, aztán méla kussban megtermel egy nap alatt negyvenezer leütést, mert nálam húsz a maximum, és az is vonyítva és nyivácskolva, miközben az idő felében másvalamin jár az eszem.

Ma reggel is nyivácskoltam és vonyítottam és nemhaladtamsemmit, mert ezúttal is másvalamiken járt az eszem, és most nincs is időm tovább folytatni, mert mennem kell vizsgáztatni meg vonatjegyet venni. Az Elvira már megint nem mozdítja a füle botját se a kéréseimre, úgyhogy kifejezetten ketyegek az idegességtől, és rohadtul nincs kedvem kimászni ebbe a dögmelegbe.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/30 hüvelyk eská, nyár

 

4/302 – Megfelelő színű

Újabb államvizsganap, idénre szerencsére az utolsó, de még holnap is utóvizsgáztatok a nagy székesfőfaluban benne, szóval tényleg végső cseppig kifacsarok ebből a vizsgaidőszakból mindent, ami lehetséges, muhaha.

A mai nap áutfitje egyébként jellemzően olyasmi, aminek én nagy reményekkel vágtam neki – hé, már hétfőn ki lett készítve, ha nem lenne majd később a nagy rohanásban idő meg enerzsia ruhákkal foglalkozni. (Nem is volt.) Ehhez képest az elmúlt másfél órában, amióta ébren vagyok, volt már tűző napfény, derű, ború, szél meg eső is, úgyhogy tényleg lövésem sincs, megfagyok, megfövök vagy szétázok-e estéig. Ráadásul ennek a nagy időjárásbeli diverzitásnak az eredményeként inkább mellőzöm az úgyszintén kikészített piros szalmakalapot, egészen megfelelő színű hajkendőm viszont nincs, skandalum.

Viszont van megfelelő színű ernyőm, bebebe.

Megjegyzem, ezn a képen úgy festek, mintha ebben a táskában lenne a világ súlya, amit nekem cipelnem kell duci karjaimban. Hááát, alig mellé. Viszem magammal a laptopot is, hogy a buszon oda meg vissza tovább gyámbásszam azt a nyavalyás kéziratot.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/06/29 hüvelyk eská, nyár

 

4/301 – Gáz

Arról már folytattam egyszer némi töprengést ezeken a tájakon, hogy a Sátánnak lehet-é több segglyuka is egyidejűleg, mert ha az egyik barátnőm időnként úgy gondolja, hogy ő ott lakik, és időnként én is úgy gondolom, hogy ott lakom, de két különböző városban lakunk*, akkor ő Setét Felségének anyja igen sokat káromkodhatott, amíg pelenkázta.

Most meg garantáltan csuklik is. Merthogy ebben a kéjhömpöly művészvárosban most három napig nincs gáz. Egen, az, amelyik bemegy a kazánba és meleg vizet csinál, meg amivel a tűzhely működik. Nyilván erre lehet olyan ellenvetést tenni, hogy bezzeg nagyanyáink kútból húzták a vizet, és két mérföldet gyalogoltak hóban-sárban a munkahelyükig. Nos, ez speciel az én nagyanyámra tényleg igaz is volt, de azt azért hozzátenném, hogy mindezt kirúzsozva tette és tűsarkú hegyesorrú cipőkben, szóval bánjunk csínján a sztereotípiákkal.

Amiért viszont végképp kijárna valakinek egy máriás pofon, az az a tény, hogy a nincsgáz-helyzetről csak kerülő utakon értesültünk, mert a városi honlapon nincs értesítés, a Főgáz-honlapon nincs értesítés, ki sincs plakátolva, postaládába sincs dobálva. Nix hivatalos információ. Az indoklás pedig? Nincs lehetőségük megoldani, hogy minden fogyasztót értesítsenek. (Ezt is csak azért tudjuk, mert az anyósom szívós és balhéra kész, ráadásul a telefonálás se gyengesége.) Hát azt a leborult szivarvégit, akkor hogy a lótúróba van lehetőségük megoldani, hogy minden gázórát leolvastassanak, és seperc alatt le is vágják a vezetékről, ha nem fizetted be a számlát, he?

Mindebből kifolyólag tegnap este kellett hajat mosnom, amíg még volt meleg víz, ettől éjjel felrobbant a hajam, és én megpróbáltam reggel minden lehetséges eszközzel megszelídíteni, úgyhogy most a szokásosnál is hülyébben festő fejjel megyek államvizsgáztatni. (Fodrászhoz is el kéne menni már.) Mára ráadásul 37 fokot és extrém UVB-sugárzást jövendölnek, bár ha a nap túlnyomó részét egy északnyugatra néző teremben kell végigkuksolni, ahol folyamatosan megy a légkondi, nagyrészt túlélhető a dolog. Az is igaz viszont, hogy ahányszor elhagyja az ember azt az inkriminált termet, rögtön úgy érzi, hogy mindjárt elájul, és legurul a lépcsőn.

Kakukk, de szép a nyár.

* Hívjuk az egyszerűség kedvéért városnak “túlpuffadt alvófalu” helyett. A barátnőm lakhelye legalább nem váltja ki az “óóóó, de hát az gyönyörű, milyen fantasztikus lehet ott élni” lelkendezéseket olyanoktól, akik sose mentek még végig este hatkor novemberben a kihaltságtól kongó főtéren, ahol minden esélyed megvan arra, hogy kificamítsd a bokádat.

 
11 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/28 hüvelyk eská, nyár

 

4/300 – Innenső

Biztos vannak olyanok, akiknek nálam is kevesebb kedve van ma államvizsgára menni, mint nekem – mármint az asztal innenső oldalán, mert a túlfelőlin garmadával vannak.

No mindegy, legalább megpróbáltam kivágni a magas cét, ehhez meg magassarkú fapapucs dukál. Lássuk, olyan jól szuperál-e, mint tavaly tette. (Bár tavaly nem kutyagoltam benne az esztergomi macskaköveken, ezt is bele kell kalkulálni.)

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/27 hüvelyk nyár

 

4/299 – Békacomb

Mégpedig a besózott változat, közvetlenül panírozás előtt, mikor csak úgy rángatózik összevissza. A heti programom három államvizsga, három pótvizsga, a nyüves kötet befejezése, sárkánykergetés és oroszlánszelidítés, mindezt ötven fokban.

Ma például tárgyalni megyek egy kiadóval (egy másikkal és egy másik projekt kapcsán – csak a móka kedvéért, mert akkor szép, ha zajlik), és jelenlegi állapotomban igen kevéssé érzem magam diplomatikusnak, türelmesnek és engedékenynek. Drukkoljunk, hogy ne azzal lépjek be, mint nyuszika. Tudod mit, medve, baszd meg a porszívódat.

Az eredeti terv az volt, hogy ma nagyon professzionálisan és szigorúan fogok festeni, zakó meg minden. Ehhez képest ez jött össze. Porszívó, yeah.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/26 hüvelyk nyár

 

4/298 – Lepuffantani

Közepesen megkukulóban vagyok, leginkább azért, mert annyira kattog az agyam, hogy jaj. Beírok, kitörlök, javítok, aztán megintelölről. Truman Capote állítólag azt mondta, hogy befejezni egy könyvet olyan, mint kivinni a gyereket az udvarra és lepuffantani, és én most már nagyon töltögetem a fegyvert meg szárazon tartom a puskaport, viszont még mindig és már megint be vagyok rezelve cefetül. Kishitűség, középszerűség, megafrász.

Aki ráér, vigasztaljon most egy kicsit, mert úgy őröl a fejem, mint egy üres malom, és ezt a rohadt kéziratot nagyon le kéne adni, hogy végre megszabaduljak tőle, és tököljön vele átmenetileg valaki más.

 
13 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/25 hüvelyk újracucc, nyár

 

4/297 – Ezerkét éjszaka

Az “Ali baba és a negyven rabló” meséje helyett, kedves gyerekek, ma a “Kalapocska és az ötven faktor” meséjét olvassuk fel.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/06/24 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

4/296 – Shoegazer

Továbbra sincs jobb dolog, mint háromkor arra ébredni, hogy jézusmáriaszentjózsef, a kéziratom egy rakás trágya, a macskák éppen rohangálóversenyt rendeznek az emeleti folyosón, anyósomék újságja pedig megint azt mondta a bejárati ajtón, hogy BUMM.

Amikor a múltkor Pécsre pendliztünk el a Repülő Kutatóval, nem találtuk a kocsiba való zenegépeckét (a kesztyűtartóban volt, természetesen), úgyhogy a Petőfi Rádiót voltunk kénytelenek hallgatni. A kortárs magyar popzenével kapcsolatos kritikai megjegyzéseimet talán majd máskor tárom elő részletesen, most csak azt szeretném elmesélni, hogy miközben mi a zombitámadás utáni képet mutató töküres M6-on suhantunk, a rádió elénk lökött egy interjút Kollár-Klemencz Lászlóval. Ha esetleg nem tudnátok, ő itt lakik ennek a falunak a szélén, tanya meg szamár meg gumicsizma meg amit akartok, tán még utca sincs ott, csak helyrajzi szám meg anyatermészet meg quadosok. Na ő ebben az interjúban valami olyasmiről mesélt, hogy egy időben újságkihordó volt(?), meg hogy milyen szép a hajnali órákban töküres utcákon szlalomozni, meg hogy a múltkoriban találkozott valakivel a Ricsárdgírből (ez, bár információmmal feltehetőleg nyitott kapukat döngetek, egy kortárs magyar popzenekar), és az illető postás Szentendrén, milyen mókás ez, ugye.

Hát, ami engem meg a mókafaktort illeti, egyre jobban érik a pillanat, amikor majd hajnali háromkor feltépem az ajtót, és megkérdezem az újságkihordót, ő éppen melyik nyüves shoegazer zenekarban dobol, mert istenbizony veszek tőlük egy cédét, ha a továbbiakban szíveskedik az újságot anyósomékhoz expediálni, ne pedig hozzánk, mert nem nekünk jár. Vagy, üsse dodekafónia, azzal is beérem, ha legalább beleteszi abba a rohadt postaládába, nem pedig nekibassza az ajtónak, mert igazán unjuk már szeles reggeleken a fél utcán áthajkurászni az újságlapokat, és egyébként sem a legjobb ötlet háromkor ébresztgetni inszomniás házisárkányokat, akiknek két használatlan tányérkészlete is van egy kézreeső szekrényben.

Meg egy kézirata, ami egy rakás trágya.

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/23 hüvelyk nyár

 

4/295 – Csak a cipő meg a pánt

Államvizsganap, ergo “szekrény előtt állós, fejvakargatós” nap is. Nyáron különösképpen nehéz kitalálni, hogyan öltözzön fel az ember decensen és lehetőleg úgy, hogy ne főjön meg egészen, de azért mégiscsak hasonlítson magára. Ezúttal, azt hiszem, megoldottam, de a jövő héten még lesz ebből három darab, és egyelőre tényleg lövésem sincs, mi az istencsudáját vehetnék fel. Mindez persze annak függvényében a legröhejesebb, hogy ruháim és cipőim száma légió – ezt a bokapántos izékét például legalább két éve nem vettem fel.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/06/22 hüvelyk eská, nyár

 

4/294 – Kismókus, nagymókus, felmászott a fára

Piszok hálás lennék, ha valaki egy legalább nyomokban plauzibilis magyarázatot tudna adni arra, miért éppen ez megy hajnal óta a fülemben.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/21 hüvelyk nyár

 

4/293 – Körforgalom

Akár 34 fok is lehet máma, úgyhogy miközben mások ujjongva szedegetik elő a spagettipántos micsodácskákat, én a paplanruhákat szedegetem elő, desőt már további paplanokkal is szemezni kezdtem a szekrényből, hogy milyen jó kis nyári hacuka lenne belőled, te.

Egyéb híreink nemigen vagynak, már azt leszámítva, hogy reggel a takarítónő érkezik, délután a húgom, este (bár inkább éjjel) a Repülő Kutató, a lakás fut, nekem rosszháziasszonyi és rosszesszéírói lelkifucim van, a macskák pedig úgy gondolták, ők is beszállnak a rendrakásba, és ennek épp olyan eredményei lettek, mint amilyeneket simán el tudtok képzelni. Na nem baj, kicsikéim, nyolckor megérkezik Attiláné*, aztán mikor előveszi a porszívót, ti olyan hirtelen sirültök be az első mancsraeső kanapé alá, mintha meteoreső jönne.

Reméljük, legalább az az egy nem lesz. Mármint meteoreső.

U. i.: Meteoreső épp nincsen, de azért keményen dolgozik azon a zuniverzum, hogy az se legyen egyszerű, ami egyébként az lenne. Attiláné és a húgom egyaránt kocsival jön, az utcában szoktak parkolni. Na mikor kezdik aszfaltozni az utcát, na mikor? (És tegyük hozzá mindehhez, hogy ma jön a kukáskocsi is. Ez, hogy úgynevezett understatement-t alkalmazzak, nem egy túl széles utca.)

* Ő a takarítónő. Egyébként Mónika.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/06/20 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

4/292 – Szóbűz

Innentől csütörtökig elsősorban szövegpofozó kisiparosi funkciómban próbálok létezni, ami persze nem könnyű feladat, mert alapvető lustaságomon kívül olyan nehezítő tényezők is vannak, mint például a lakáson ilyenkor természetszerűleg átvonuló forgalom, meg a macskák, akik odavannak a fésülgetésért, és minden alkalmat ki is használnak rá, amikor csak lehetséges. (Minden alkalom jó alkalom, amikor a rabszolga éppen a kanapén ül. A rabszolga, mondanom se kell, a kanapén ülve szokott szöveget pofozni.)

Mindehhez még ráadásul most jött rám a happáré, hogy varrni szeretnék, nem pedig saját esszéírói munkásságom langyos zsigereiben vájkálni. A varrásban az a jó, hogy az ember azonnal látja, sikerült-e valami vagy sem, vagy legalábbis azonnal tudja, elégedett-e vele – őtözködős bloggerhez méltatlan módon számomra ugyanis ez a legfontosabb kritérium, nem pedig a “jaj-vajon-mit-szólnak-hozzá-mások”. Na hát a szövegekkel ez teljesen másként van, azoknál a közönség tetszése-nemtetszése dönt, és sose tudom, túl sok vagyok-e éppen vagy túl kevés, esetleg mindkettő egyszerre. A jó öreg szóbűz, ahogy Buddy Glass mondta.

Eh, döntsd az esszét, ne siránkozz. Viszont előtte irány a pékség, mert nem csak szöveggel él az ember.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/06/19 hüvelyk eská, nyár

 

4/291 – Levendulaszörp

Mára nem várható semmiféle izgalom, móka és kacagás, én egy leadandó kézirattal nyűglődöm, a Repülő Kutató pedig előbb a tegnap elkövetett zsályás levendulaszörpjét palackozza, majd (mondanom se kell) elrepül. Ezúttal Brüsszelbe.

Itthoncsücsü-napomhoz ismételten a frissen turkált készletből választottam, ezúttal szoknyát. Nem rossz darab ez, de igazából a csíkjai miatt vettem meg, szóval ne lepődjetek meg azon, ha egyszer csak ruhaként látjátok viszont. Majd. Egyszer. Mikor nem szöveggyártó kisiparosként kell helytállnom a vártán.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/06/18 hüvelyk nyár

 

Szaporulat a szekrényben 7. – Ezévi utsó

Nyilván jobb és bőségesebb zsákmánnyal is befuthattam volna a finisbe, végül is elvileg szptemberig ez az utolsó alkalom, hogy bármi ruha- vagy cipőfélét vásárolok magamnak. Eh, úgyis van itthon átalakítanivaló annyi, mint a nyű.

Na szóval, tegnap turkáltam magamnak a ma felvett ruhán kívül két szoknyát

meg egy felsőt.

Ezekért cserébe pedig kihajintom az alábbi cuccokat:

Ha bárkinek kell bármi, mielőtt ezek elhagynák a lakást, kiabáljon.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/17 hüvelyk blabla, nyár

 

4/290 – A vénülés szele

Hja, bizony, ez az, ami időnként megsuhogtatja az embert, ráadásul legtöbbször by proxy történik mindez. Önmagunkkal túl sok időt töltünk együtt ahhoz, hogy észrevegyük a változásokat. Oké, jól belegondolva világos ugyan, hogy egyre türelmetlenebbek vagyunk a fölösleges körökkel meg hosszú értekezletekkel kapcsolatban, és régen gond nélkül ettük az uborkát, de most már inkább kihagyjuk a görög salátából, mert csúnyán felpuffadunk tőle; a pofánkból egyre jobban szivárog kifele a kollagén, a hajunkban pedig valahol a festék alatt most már biztosan sok fehér szál van, de ez nem úgy történik, hogy “úristen, tegnap még nem volt itt ez a ránc”. Mindez nem egyik percről a másikra következik be, hanem lassan, fokozatosan, szinteszinte észrevétlenül: az embernek mindig éppen egy kicsikét jobban lottyad a pofája, meg egyre nehezebb összeszednie magát egy tönkremelózott hét után, és különben is, tényleg volt idő, amikor megittam a rumos kólát?… Blöee, az instant hányás.

A vénülést inkább azon lehet lemérni, mi van a többiekkel, akik ugyebár Sartre szerint maguk a pokol, de ha nem léteztek volna, neki sem lett volna kinek elmondania mindezt (nesze neked paradoxon). Amikor tizenöt év után először találkozom olyan ismerőseimmel, akik mint karcsú és tudásra éhes egyetemista fiúk élnek az emlékeimben, aztán csak azt tudom konstatálni, hű, de megette őket ez az ötven kiló túlsúllyal rendelkező szakállas figura. Meg az első egyetemi félévem egyik tanára, akire fiatal tanársegédként gondolok vissza, a tegnap olvasott gyászjelentésében meg ötvenhét éves docens. Meg amikor realizálom, hogy a jövő évi felvételizők abban az évben születtek, amikor én végeztem az egyetemen. Meg mások gyerekei, akikre babakocsiból emlékszem, ahonnan nyálbuborékokat gőgicséltek felém, aztán kis kapafogú elemistaként, most meg ott állnak a kamaszkor esetlen szépségében, ki van fúrva az orruk, rózsaszín a hajuk, és magasabbak az anyjuknál. (Van ennél súlyosabb is. Egyik osztálytársam nemrég osztotta meg egy szexi, világítóan kék szemű, szakállas csávó fotóját, ilyen bicepszekkel, alatta meg a következő felirattal: “Kisfiam”. Áááááá.)

Ne tessék egyébként túl sokat gondolni minderről, nincsen semmiféle világvége, valószínűleg nem is a vénülés szele csapott meg leginkább, hanem a vakációé. Mintha az lenne a természet rendje, hogy a vakációim ne pihenésről szóljanak, hanem kisebbfajta sorsfordító eseményekről, írnivalókról meg kutatnivalókról, plusz a húgom gyermekeinek pesztrálásáról, ami ezúttal két hét Giggüt jelent majd, és én előre fosok tőle.

De most még nem tartunk vakációnál, sorsfordulatoknál és Giggünél se. Ellenben tegnap általános közérzetjavító intézkedésként elmentem turkálni, elhasználván ezévi utolsó alkalmamat, és ha hazajöttem a piacról, és nem fújt el közben a szél (nem a vénülésé), be is blogolom, be én. Kezdetnek voálá itt ez a ruha, amit rögtön fel is vettem, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy a nekem-új cuccokat fölösen parkoltassam a szekrényben, akár megfelel hozzájuk az időjárás, akár nem.

Meg aztán hadd mutassam meg, mielőtt még átszabom.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/17 hüvelyk nyár

 

4/289 – Vizsgák és zuhék

Ma ismét vizsgáztatónapom lesz – Budapest, két helyszín (egyik Budán, másik Pesten), dugók meg felújítások. Ez utóbbiak eddig nem bántották útvonalaimat, a Tárogató utcához a Hűvösvölgybe én nem az éppen szíjjelvert útvonalú 56-os/61-es villamossal szoktam utazni, hanem 29-es busszal, ami nagy segítség az én életem szervezésében, ugyanis a Szentlélek tértől (aka Árpád híd budai hídfő, ötven méterre a HÉV-megállótól) indul, és pont ott tesz le, ahol nekem jó. Ezúttal viszont a második helyszín megközelítéséhez éppen azok a villamosok kellenének nekem, amelyekről az imént jeleztem, hogy síneiken halomban áll a sitt, miközben a fél Hűvösvölgy villamospótló buszokon próbál leevickélni a civilizációba.

Mindehhez még ráadásul vidám záporos-zivataros-jégesős időjárást jövendölnek délutánra, be is borult az ég megfelelő mértékben, szóval esernyő, zárt cipő meg zárt táska kötelező (ez utóbbi azért, hogy ne ázzanak el a kincsem dolgozatok). A robbantott haj csak ráadás. Harcra fel.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/16 hüvelyk nyár

 

4/288 – Fények délután

Szépen süt a nap, de én ezzel együtt (kapaszkodjatok meg) fázom egy kicsit. De amúgy is elmentem vizsgáztatni, és csak este jövök, szóval belefér a kardigán meg a cipő is.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/06/15 hüvelyk újracucc, nyár

 

4/287 – Két és fél kiló cseresznye

A múlt héten azt mondtam bizakodva, hogy a jetlag is csak olyan, mint az inszomnia. Nos, most már, hogy elmúlt a jetlag, és csak az inszomnia maradt, teljes felelősséggel kijelenthhetem, hogy egy nagy frászt olyan. Az alvásciklusaim ugyan egy kalap szart érnek, de legalább visszanyertem az agyamat, ami annyira durván hiányzott a múlt hét második felében. Ennélfogva ezt az agyat ma mindenféle magasztos célokra használtam, mint például a cseresznyeszedés.

Volt nekünk egy csodálatos, roppanó-fekete, illatos és ízletes cseresznyéket termő cseresznyefánk, amire minden júniusban felmásztam néhányszor, aztán ábrándosan szedtem egy fél mázsa gyümölcsöt. A vizsgaidőszakok fennmaradó porcikáiban errefelé mindig lekvárfőzéstől volt ragacsos a konyha, dzsem, befőtt, dulcsásza, lekvár, szörp, zselé, aztán változatok mindenből, mikor már meguntam az eredeti verziókat, fahéjas-vaníliás dzsem, citromfüves zselé, kardamomos dulcsásza, végül már aszaltam is a cseresznyét, hogy ne menjen kárba. A kamra még mindig dugig van, 2005-ös befőttesüvegek várják türelemmel, hogy valaki felbontsa őket, mert én mindig is lekvárfőzős, de igen kevéssé lekvárevős ember voltam, és a Repülő Kutató sem tud elélni lekváron. De azért minden évben felmásztam, mentás cseresznyedzsem, cseresznyés clafoutis, cseresznyetorta.

Na most ehhez a cseresznyefához van nekem egy apósom is, aki nagyon szereti a természetet, de a természet mindig csak burjánzik összevissza mindenféle fegyelmezettség nélkül, a fű közepében kinő egy ágyásnyi kamilla, a meggyfákat ellepi a monília, a rózsákat a lisztharmat, a bukszust a nemistommilyen moly. Gondolom, mondanom se kell, hogy kamillák már nincsenek, a meggyfák kivágva, a bukszus és a rózsa meg annyi kemikáliát evett meg az elmúlt néhány évben, hogy nem is merek belegondolni. Törvényszerű volt, hogy a cseresznyefával is csak a bajok lesznek, a levelei eldugítják az ereszcsatornát meg mittomén. Úgyhogy azt meg megnyírta tavaly, de alaposan. Én megnéztem a fát, aztán elbőgtem magam, hogy én erre már nem tudok felmászni sose, a közepéről hiányzik kétméternyi adagon mindaz az ág, amit úgy lehetett használni, mint egy létrát, fel a magasba, átnézni a háztető fölött, aztán ábrándosan leszedni fél mázsa cseresznyét.

Mivel a remény hal meg utoljára, ma felvettem a fáramászós gatyámat, aztán kivonultam a cseresznyefához egy szatyorral, hogy haddlám, nem érzékenykedtem-e túl tavaly az egészet. Nem, sajnos nem. Felmásztam két méter magasba, aztán álltam ott bambán, ölelgettem a fa törzsét, fentről kedvesen integettek rám a roppanó-fekete cseresznyék, én meg áltam ott a törzset ölelgetve, néztem felfelé megmászhatatlan csúcsokba, majd végül lemásztam, és megadóan előszedtem a nyikorgós lábú szobafestő létrát, hogy legalább a látszata legyen meg az idei cseresznyeszedésnek. Fán nem félek sose, létrán igen, ott fújdogált körülöttem a szellő, nyikorgott az egész hóbelevanc, én meg álltam az ujjnyi vastag ágacskákba kapaszkodva, és egyensúlyoztam, de annyira, hogy még most is reszket a lábam.

Most itt állok két és fél kiló cseresznyével, a fa magasában egy mázsányi érett gyümölcs integet felém, és nagy általánosságban úgy érzem, hogy megette a fene a világot.

Lehet, mégse múlt el teljesen az a jetlag.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/14 hüvelyk nyár

 

Intermezzó – Vixárika avagy huichol nierikák

Mivel ugyebár voltam a torontói textil- meg cipőmúzeumban, és ennek valami nyoma is kéne legyen itt, ha már öltözködős meg bütykölőblogot vezetek, hadd mutatom be nektek, mi mindent lehet tűvel meg színes cérnával elkövetni, ha az ember a vixárika, másnéven huichol törzs tagja, és a rejtelmek beavatott ismerője. (A képek kattintásra megnőnek, ha arra van igény.)

A vixárikák a nyugati Sierra Madre fennsíkján élnek Mexikóban, és hihetetlenül komplex hímzésekben örökítik meg a szintén hihetetlenül komplex hitvilágukat. (Ha többet akartok erről tudni, itt van egy bevezető hozzá.) A hitvilág meg a földrajzi keretek meg a színek együttesen adnak támpontot egy-egy nierika, vagyis hímzés jelentésének értelmezéséhez. A nierikák nem csak hímzések, hanem történetek, üzenetek és fohászok is: az istenekhez szólnak, azok életét és tetteit mesélik el, a közösség számára szolgálnak afféle hímzett mítoszgyűjteményként, de egyúttal meghatározott kéréseket is tartalmaznak. Mindenből ötöt használnak: öt kardinális pont határolja a világukat, és mindegyikhez más-más szín van hozzárendelve (például a Tetei Amarát, vagyis a Csendes-óceánt, ahol az emberevő kígyó lakik, a fekete szín képviseli). Itt viszont nem állnak meg, hanem minden színhez és területhez hozzárendelődnek még konkrét istenek, érzelmek, növények és állatok is. Például a kék, ami a víz meg az eső színe, a Rapawayime vagy Chapala folyóé, ami délről határolja a wixárikák lakta területet, de egyúttal az öt esőisten színe is. A szín meg a minták együttesen adják ki az üzenetet: a szent helyek, a konkrét istenek és pontos kérések/fohászok fejthetőek meg belőlük. És mindezt ilyen technikai aprólékossággal, ni:

Nierikát bárki készíthet, férfi, nő, gyermek, de akinek ez a fő feladata, az a mara’akame: lényegében ők a vixárikák sámánjai. (Igen, hallucinogének is vannak a pakliban, a mara’ akamék peyote-ot fogyasztanak, hogy pontosabban tudjanak üzeneteket közvetíteni. Gondolom, azon nem lepődtök meg, hogy a peyote-nak is öt színe van a nierikákon.)

Na most amikkel én szembetalálkoztam a torontói textilmúzeumban, azokról első pillantásra azt hittem, hogy egy modern művész értelmezései a vixárika nierikákról. Ez részben így is van, de nemcsak: José Benitez Sánchez nemcsak kortárs művész, de egyúttal a zitacuák mara’akaméja. Szóval a továbbiakat tessék úgy nézni, hogy egy bekaktuszlevezett sámán munkái, és egytől egyig gyönyörűek és jelentőségteljesek, és az embernek tényleg viszketni kezd a keze, hogy legalább nyomokban hasonlót kövessen el, de hát erre persze esélye sincs.

Enjoy.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2017/06/13 hüvelyk blabla